Fellegvár

A visegrádi vár egyik olyan jelentős emléke a magyarországi uralkodói várépítészetnek, ahol a 13. századtól a 15. század végéig minden fontosabb építéstörténeti korszak nyomot hagyott. A Fellegvár azon emlékek közé tartozik Visegrádon belül is, amelynek 14–15. századi faragványos anyaga viszonylag teljesnek mondható, így az eddig napvilágra került közel 300 faragott kőtöredék, illetve nagy mennyiségű leletanyag fontos adalék a középkori, késő középkori világi kultúra megismeréséhez. A tatárjárás után épült, reprezentatív részletformákat mutató vár már a korai korszaktól királyi székhely, majd a korona őrzésének helye volt. Az Anjou-kortól a késő Mátyás kor végéig folyamatosan bővült, illetve épült át, végül a török háborúk többszörös ostroma során pusztult el. A várrom az egykori magyar királyi rezidencia történelmi emlékeként igen fontos szerepet játszott a 19. század nemzeti ébredésében, mint a független nemzeti múlt fontos szimbóluma. Nem véletlen, hogy Visegrád lett volna az egyik legfontosabb állomása egy tervezett nemzeti panteonnak, a Széchenyi István által kigondolt „Üdvleldé”-nek. Az Alsóvár, illetve a Fellegvár kutatása, feltárása – a magyarországi régészet egyik első nagy vállalkozása – szorosan összekapcsolódott ezekkel a folyamatokkal.
A visegrádi Árpád-kori település az 1242-es mongol invázió alatt szinte teljesen elpusztult. Az országot újjáépítő IV. Béla király a Duna vonalát kővárakkal kívánta megerősíteni. Ennek jegyében indult meg 1246-47 körül a visegrádi kettős vár építése. 1252-ben Lascaris Mária királyné már Visegrádról keltezett oklevelet. 1255-ben IV. Béla már birtokot csatolt a várhoz. Az alsóvárat a Fellegvárral tornyokkal megerősített völgyzárófal kötötte össze, mely egészen a Duna-parti őrtoronyig húzódott. A völgyzárófalakon vezetett át a középkori, Budát és Esztergomot összekötő középkori országút, melyet északon a kaputorony délen pedig egy egyszerűbb kapu zárt le.
A XIV. század elején a várat Csák Máté birtokolta, melyet tőle Károly Róbert hívei ostrommal foglaltak el. Az Anjou király 1323-ban helyezte át székhelyét Temesvárról Visegrádra. Így a király rezidenciául nem a nagyvárosnak számító Budát, hanem a jól védhető Visegrádot választotta.
I. Anjou Lajos király Visegrádon maradt, 1347-ben a nápolyi hadjáratok megindulásával azonban az ország kormányzati székhelye Buda lett. Lajos király halála után, 1387-ben Mária királynő férjét, Luxemburgi Zsigmondot királlyá koronázták. 1395-ig, Mária haláláig, együtt uralkodtak. Zsigmond, mint az Anjou-ház örököse hivatalos székhelyét továbbra is Visegrádon tartotta, de ő maga sokszor Budán tartózkodott. 1401-ben a fellázadt főurak II. Károly fiát, Nápolyi Lászlót hívták meg a trónra, Zsigmondot pedig a visegrádi várba zárták.
Hunyadi Mátyás a királyi palota átépítésével párhuzamosan újíttatta fel a várat, és új, tágas ablakokkal megnyitott palotarészt építtetett, a termek egy részét beboltoztatta, így a déli kaputorony első emeletére Mátyás – és Beatrix címeres hálóboltozat készült.

Salamon torony

A Salamon torony az alsóvár lakótornya, a 13. század közepén épült fel, melyet a 11. századi királyról tévesen neveztek el Salamon-toronynak. A torony a korszak magyarországi építészetében szinte egyedülálló épület.
A 13. századi főbejárata az első emeletről nyílt, ahonnan az emeletre a déli falsarokba épített lépcsőház vezetett. Az emeleti termeket oszlopos kandallók fűtötték. A torony négy emeletén lakótermek helyezkedtek el. A hatodik szinten gyilokjárós, pártázatos falakkal övezett tetőterasz helyezkedett el. Innen a külső, fából készült erkélyfolyosóra lehetett kijutni. A lakótorony nyugati oldalához árnyékszéktorony is csatlakozott.
A Salamon torony az alsóvárral együtt a török időkben elpusztult. Műemléki helyreállítása a fellegvárral együtt 1872-ben kezdődött. Pénzhiány miatt a munka hamar félbeszakadt és csak az 1920-as években folytatódott. A torony mai formáját az 1959-1964 között Sedlmayr János tervei alapján végzett modernista helyreállítás során kapta.
Alapvetően a Pilis megye ispánjának lakóhelyeként szolgált.

Királyi palota – Visegrád

A Visegrádi Királyi Palota egy a 14. és 15. század között épült épületkomplexum Visegrádon. A Királyi palota a középkori Magyarország egyik legnagyobb és legpompásabb épületegyüttese volt.
A Palota előzménye Károly Róbert városi háza volt, melyet székhelyének 1323-as Visegrádra helyezése után építtetett a mai palota helyén.
A palota építéséhez Károly fia, I. Lajos kezdett hozzá, amit azonban csak utódai, Mária királynő és Luxemburgi Zsigmond fejezett be a 15. század első éveiben.
Az épületegyüttes északkeleti részén volt a palota központja, ahol egy három emeletes, négyzet alaprajzú épületben alakították ki a királyi és királynéi lakosztályokat. A felső két szinten volt a király és a királynő szállása, az alsó szinten pedig a személyzet lakott.
Itt volt a helyszíne 1335-ben a híres visegrádi királytalálkozónak. Az épületben ma a Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeuma található.

A Királyi palotában több termet is helyreállítottak a Mátyás kornak megfelelően. A bútorokat és egyéb tárgyakat régészeti leletek alapján készítettek el.
Cím: 2025 Visegrád, Fő utca 23-29

Főesperesi templom

A Főesperesi templomrom a Sibrik dombon található. A Sibrik dombon már a római korban is erőd állt. Az erődítményt a 320-as években I. Konstantin alatt építették. A deltoid alaprajzú erődöt tornyok is védték. Maradványai felhasználásával Szent István ispánsági központot hozott itt létre, ami mellett építették 1009 előtt a város első templomát.
A Főesperesi templom maradványait a 70-es években tárták fel. A korábbi plébániatemplom helyére, Salamon király idejében, 1063 után építették fel a ma csak romjaiban fennmaradó Főesperesi templomot.
A tatárjárásig ez volt a város központja. A templom a tatárjárás idején, 1242-ben pusztult el. A feltárások során Magyarország egyik legkorábbi freskóleletét találták a romok között.
A templom megmaradt romjai fölé egy védőépületet emeltek. A templomban egy kis kiállításon ismerhető meg Visegrád Árpád-kori története.